Otis Aaron Hunter

(Először is, bréking (!) megtaláltam a hosszú "í" betűt a Macbookomon, végülis 2 év kellett csak hozzá. Ezt csak azért bocsájtom így előre, nehogy azt higgyétek, hogy ilyen rossz volt eddig a helyesírásom.)

Tehát már mjdnem két év eltelt az utolsó bejegyzés óta. Történt egy s más, voltam otthon, Barbiékkal Bulgáriában (egyik legpihentetőbb nyaralásom volt, csak a döglés a 40 fokban), Berlinben, elkezdtünk próbálkozni és sikeresen állapotos lettem elég rövid időn belül. Szeptemberben derült ki, de nem mondtuk el senkinek kb. november - december tájékáig. 2011. május 22-re voltam kiírva. De aztán a sors másképp rendelkezett.

A terhesség maga tökéletesen zajlott egészen a 28. hétig, amikor is kiderült, hogy terhességi magasvérnyomáson van. Innentől kezdve para volt az egész, koraszülésről beszéltek, fejlődési visszamaradottságról stb. és gyógyszert kellett szednem, meg gyakorta jártam az orvoshoz vérnyomás mérésre. De nagyon örülök, hogy időben sikerült elkapni, mert valószínűleg ez mentette meg a kisfiam életét vagy legalábbis sokkal előnyösebb helyzetből indult a születésétől fogva. Ó, igen, Otis Aaron Hunter a fiam neve és ő a legszebb kisbaba a világon természetesen.

Miért nem magyar nevet választottunk? Először is nem tudtunk megegyezni egy fiúnéven sem és amikor hirtelen megtörténtek a dolgok akkor én éppen az Otis nevet favorizáltam már hetek óta. Ez volt ugyanis Aaron nagypapájának és dédnagypapájának a neve. Nekem nagyon tetszik és szerintem magyarul sem hangzik rosszul. Én amúgy imádtam terhesnek lenni, szerencsére nem voltam rosszul az első hetekben sem, talán egyszer-kétszer dobtam ki a rókát, persze mindkét alkalommal megvárta, míg elindulok otthonról, csak azért hogy kellemes helyzetbe hozzon. Belfastot ismerve biztos sokan arra tippeltek, hogy másnapos voltam. :-)

Szóval, mi történt? Ez csak az erős idegzetűeknek ajánlom további olvasásra! A 28. héten rutinvizsgálat közben derült ki, hogy valami nincs rendben a vérnyomásommal. Ezután para volt az egész, mert preeklampsziát emlegettek és sajnos erről elég sokat tudtam már addigra a Réka jóvoltából, ugyanis neki is ez volt és ezért született korábban a kisfia. Én éreztem, hogy nem fogok vízben szülni innentől, de reménykedtem, hogy eljutok legalább a 37. hétig és természetes módon tudok majd szülni. Na, ehhez képest...32+4 napon (gy.k. ez a terhesség 32. hetét és 4. napját jelenti) elkezdtem erősen vérezni az éjszaka közepén. Nem kívánom senkinek ezt az érzést...amikor nagy hassal állsz a fürdőszoba közepén, közben folyik a vér és a sokkhatástól nem tudsz rendesen gondolkozni és cselekedni, de valamiért beindul a védelmi mechanizmus és én végig azt gondoltam magamban, hogy ez csak a terhességgel járó kellemetlenség, ami majd elmúlik. Szóval, kórház, ultrahang, szívhang - minden normális csak az a fránya vérzés nem akar elállni. Ekkor már nagyon sok vért veszthettem, mert éreztem ahogy egyre szédülök és gyengébb leszek. Kiderült, hogy a méhlepény elkezdett leválni a méhfalról és abból jött a sok vér, és egy vérrög keletkezett a repedés helyén. Szerencsére a baba ebből semmit nem érzett, szépen rugdalózott mindvégig és rendesen növekedett egészen idáig. Sajnos nem volt mit tenni, mivel mindketten életveszélyben voltunk, ugyanis ha a méh fala beszakadt volna, akkor mindketten meghalhattunk volna, így gyorsan kellett cselekedni. Császárral megszültem tehát a kisfiamat, 7 héttel korábban, de szerencsére teljesen egészségesen, csak nagyon kicsin jött a világra. Mindössze 1720g-ot nyomott és 43cm volt (nekünk nagyon hosszúnak tűnt). Nem volt rajta egy csepp zsír sem, szegényke úgy nézett ki mint egy teljesen kifejlett csecsemő, csontsoványan.

Aztán a koraszülött osztályon rendbehozták 19 nap alatt, életem leghosszabb 3 és fél hete volt, de hazajött és azóta is itthon nagy egészségnek örvend. Múlt héten volt az eredeti születésnapja, tehát most 1 hetes korrigáltan. Innentől indulunk és megpróbáljuk elfelejteni a nehéz kezdetet!