Egy nem tervezett, utolsó, tequilával és sörrel táncba fordult éjszakával zártuk budapesti életünket (ezúton is köszönet Katának, Mike-nak, Mattnek, a "Mexikóinak" R.I.P.), hogy másnap útra kelhessünk egy jobb világ felé...
Elég hamar szembe kellett néznünk szervezési hibáinkkal, már a londoni reptéren. Történt ugyanis, hogy mi jól kitaláltuk, hogy 6 bőrönddel érkezünk és ez elég lesz átvészelni a következő 6 hónapot, amíg egyikünk sem megy haza. Mondjuk otthon hagytam a fél életem (és ezzel a cipőimre gondolok elsősorban:-), de azért sikeresen leküzdöttük minden csomagunkat 20 kiló alá. Mi ugyanis így értelmeztük az easyjet poggyász szabályait és lehet, hogy ez magyar jellemző, de a hölgyike Ferihegyen is ebben a hitben járt el. Nem kellett tehát fizetnünk semmit Londonig, ahol is közölték a becsekkolásnál Belfast felé, hogy ja, 20 kiló személyenként a kvóta, minden további kiló 6 font lesz. Ez kb. 480 font lett volna a jól megspórolt, összetáncolt (nyugi csak az esküvőn:) pénzünkből. Tehát repülő lekés, gondolkodik, repjegy átrak későbbi járatra, könyörgés, meggyőzés és máris ott ültünk az esti járaton, igaz 180 fonttal karcsúbban, de az akkor már nem számított.
Ez egy kicsit visszavetette lelkesedésem, de azért az első hétvégénk szuperre sikeredett. Minden, ami ma már 2 hónap után annyira megszokottnak tűnik, ijesztő és idegen volt. A gondolataim kavarogtak: Úristen, jó ötlet volt mindent feladni és idejönni? Lesz-e itt jövőm? Mi lesz ha elfogy a pénzünk és nem találok munkát? Ezek gondolom tipikus tünetek.
Otthon lehet, hogy ezek reális félelmek is lettek volna, azonban itt elég egyszerű az élet. Minden adminisztrációs eljárás elég gördülékeny. Ahhoz, hogy az ember dolgozni és élni tudjon az Egyesült Királyságban, mert ugye hivatalosan ott vagyunk (ez egy másik téma), kell egy regisztrációs szám (National Insurance Number), ez olyan mint otthon a TB, csak itt ez van és nincs más. Nem úgy mint Mo-n adószám, TB-szám, személyi, lakcímkártya stb.
A lényeg: 5 nap alatt sikerült munkát találnom, ahol még mindig dolgozom. Igaz, szétunom az agyam egy irodában egész nap, de legalább normális munakidőm van és aránylag jól fizet.
Az első munkám (4 nap itt tartózkodás után) egy recepciós állás volt egy elég menő építészeti cégnél. A feladat egyszerű volt: válaszolj a bejövő hívásokra, írd le a hívó nevét, hogy kit keres, majd kapcsold a hívást, miután egyeztettél, hogy az illető fogadja-e a hívást. Hja, igen...ha érteném is az észak-ír akcentust. Annyit hozzáteszek, hogy 8 éves korom óta tanulok angolul, angol szakot végeztem, 5 éve angolul beszélünk otthon, de ez kifogott rajtam. Olyan érzés volt, mintha teljesen hülye lennék.
Csak egy vicces kis incidens ebből a napból: a hívó közölte a nevét, amiből ennyit értettem: I'M Michael Hanahahdhads...,- mondom- betűzné kérem?-lebtűzte-még mindig nem értem (kínos), még egyszer? - mire Ő- Csak mondja meg Steve-nek, hogy a vállalat vezérigazgatója kereste- Öhm, természetesen...(no komment!)
Aaron az egyetemen tanít heti 5 órában és mellé vállalt pincérkedős állást, mert abban volt gyakorlata még Amerikából. Sajnos az utóbbi nem vállt be, így közös megegyezéssel elváltak útjaik az étteremmel, de ez így talán jobb is. Az indok: nem mosolygott eleget a vendégekre. Háát, lehet, hogy 2 diploma, 7 év egyetemi tanárkodás után az ember nem jószívvel mosolyog sznob üzletemberekre, akik az egész délutánjukat egy étteremben töltik a céges hitelkártyájukkal. Nagyon sajnálom őket! Bár ezt Aaron is tudta, mielőtt odament.
Most volt Halloween, itt petárdáztak egész éjjel. Mi nem mentünk sehova, ma megyek a kolleganőm bulijára, ami szerencsére két utcával odébb van csak, és Paris Hiltonnak öltözöm. Vettem műkutyát, amit a táskámban fogok hordani, óriás napszemüveg, néhány kiegészítő és már kész is Paris. Azért egy pár könyvet is kellene cipelnem magammal pl. filozófiáról, vagy atomfizikáról, hogy teljes legyen a kép. Erről mindenképp beszámolok következő postomban.
No comments:
Post a Comment